„A nevemhez az egyetemi évek alatt annyi kellemetlen emlék fűződik, hogy első hallásra az ember azt hinné, hogy csak kitalálom, és szeretem sajnáltatni magam, de volt évfolyamtársaim igazolhatják, hogy ez tényleg mind velem történt meg. Megpróbálom időrendben elmesélni a legjobbakat. Át szerettem volna jelentkezni esti tagozatról nappali tagozatra, amihez egy kérvényt kellett aláíratni Intézetünk vezetőjével, hogy utána a Tanulmányi Osztály (TO) elé kerülhessen elbírálásra. Oda is adtam a titkárnőnek, de mivel már későn szereztem a lehetőségeimről tudomást, ezért szorított az idő. Másnap érdeklődtem a titkárnőnél, hogy sikerült-e aláíratni, mert akkor én szívesen el is viszem a TO-ra „az a biztos, amit én nyújtok át” hozzáállással. A titkárnő megállt az ajtóban, mint egy biztonsági őr, közölte, hogy a professzor urat nem lehet sürgetni, ezért ne is tegyem, majd ha ideje lesz, elolvassa, aláírja, és akkor ők eljuttatják a TO-ra. És ebben a pillanatban be is csukta az ajtót előttem „kedves mosollyal”. Persze az nem számít, hogy a TO ülés után fog megérkezni. Ennek következtében le is csúsztam az átjelentkezésről, a következő félévben „második nekirugaszkodásra” újra kellett futnom e köröket. De ekkor már sikerrel jártam. SZUPER. Később is ezzel nyugtattam magam, ez is lett a jelszavam: Kitartás, nyugi, elsőre semmi nem sikerülhet, próbálkozz kétszer, háromszor, négyszer…

Miután sikerült az átjelentkezés és a rákövetkező félévet már a nappalisokra vonatkozó szabályok szerint szerettem volna kezdeni, újabb meglepetések értek. A nappalisokkal kellett végigállnom a km-es sort a beiratkozásnál, majd mikor én következtem, bájos mosollyal tandíj befizetését igazoló feladóvevényt kértek tőlem. Kérdőn néztem, hogy ezt most miért is, majd nagy nehezen sikerült megértetnem, hogy ez valamilyen véletlen félreértés. Nem vagyok másoddiplomás, se kétszakos, csak talán kétszer szerepelek a nyilvántartásban, mert estisként kezdtem, de mindenesetre fizetnem nem kell. SZUPER. Beiratkozhatok. Csak éppen indexem nincs, mert ekkor volt új épületbe költözés, ahol sikeresen elkeveredett. Pont az enyém. Nem volt már az estis ügyintézőknél, de még a nappalisoknál sem. Egy ideiglenes papíron kellett a felvett tanegységeket aláíratnom a tanárokkal, és kaptam egy új indexet. (Fénykép, adatok beírása, eddig elvégzett tanegységek és jegyek átmásolása  – SZUPER elfoglaltság.) Az órák felvétele után index leadás idejére előkerült a régi, így a kettőből kellett egyet csinálni. A plusz munkám kárba veszett, sőt újabb plusz munkával most a régibe kellett beírni az ideiglenes papíron szereplő aktuális félévben felvett tanegységeket.

Ja, és a diákigazolvány érvényesítéskor megint meglepetés ért, mert én ott is sorba álltam, de nem szerepeltem a listában. Természetesen, mert estis diákigazolványra nem kaphatok nappalis matricát, csak erre senki nem hívta fel a figyelmemet átiratkozáskor, hogy új diákot kell igényelni. Amíg az megérkezik, kell egy ideiglenes. (Fénykép, utánajárás, pénz) Sokszori utánajárás és végre a diákigazolványom is teljesen hiteles. Egy darabig. Férjhez mentem – névváltozás. A következő diákigazolvány érvényesítés emiatt ismét nem jöhet össze elsőre. A nyilvántartásban már ugyan új néven szerepelek, de a régi diákom száma, az adatok… szóval nem is tudom, valami nem aktív. Átküldenek a TO-hoz, hogy aktiváljanak, ott kiderül, minden teljesen jó, csak az új néven kellene belépni. Visszamegyek, és milyen érdekes, mindjárt sikerül. Pedig én elmondtam, hogy volt névváltozás, de az eredményért mégis háromszor kellett sorban állnom. Új diákigazolványt nem igényeltem emiatt. Gondoltam, az utolsó félévet már majdcsak megúszom valahogy.

A következő félévben már izgalommal vártam mi lesz a következő probléma. Mégsem gondoltam volna, hogy ugyanaz a történet majdnem megismétlődik ugyanúgy. (Tudtam, hogy valami úgyis lesz, minden kezdet nehéz). Diákigazolvány érvényesítés: a szám valamiért nem stimmel, az igazolványon és a gépben két különböző szerepel. A Rektori Hivatalnál persze majd utánajárhatok, gyorsan el is mentem – DE – éppen akkor nincs ügyfélfogadás. Ezért itt is 3. próbálkozásom volt sikeres.

Ezen kívül voltak még apróságok: a lakhatási támogatás utcáig kiérő sorát is kétszer álltam végig, mert a mezei buszjegyemet nem fogadták el, vinni kellett egy Internetről letöltött menetrendet, amin látszik, hogy hány km-re lakom. Ösztöndíj ügyében képtelenség reklamálni: egymás után 7-szer próbálkoztam, volt minden jópofa kifogás: elmarad az ügyfélfogadás, nincs itt az ügyintéző, ma sincs itt, késik, de ha megérkezik, akkor sem lesz ideje velem foglalkozni… ÉRDEKES, nem ez lenne a dolga?!

Még egy érdekes történet volt egy szigorlaton. A tanárnő notórius késő, ezért kb. 1,5 órás késéssel el is kezdődött a megmérettetés. Szerettem volna ezt minél későbbre halasztani, ezért majdnem mindenkit magam elé engedtem. Aztán egyszer mégiscsak rászántam magam és bementem az ajtón. Húztam egy tételt. Nem örültem nagyon neki, de azért volt ettől sokkal rosszabb is, olyan amihez csak 1-2 mondat hozzáfűzni valóm volt. A tanárnő viszont azt kérte, hogy húzzak egy másikat, mert ő ezt már sokszor hallotta. Nekem eszem ágában sem volt visszaadni a tételt, de hát a tanárnő kívánsága, meg hát: „ha nem sikerül elsőre kihúzni azt az egy tételt, ami számodra a legrosszabb, akkor húzzál másodszor is!!!” A második húzás a legrosszabb volt, ami csak lehetett. Elkeseredve ültem le felkészülni, de tényleg csak néhány mondat jutott eszembe a témáról. S mivel az előttem lévő gyorsan befejezte, így igazán időm se volt törni egy kicsit az agyam. Elmondtam, amit tudtam, a rövid mondanivalómat, a tanárnő pedig ennyit mondott: „hát ez kevés, jó lesz-e a hármas?” Nem tett fel kérdéseket, nem próbált rávezetni, lényeges dolgokra rákérdezni. Ennyi. Sietni kellett ugyanis, mert az épületet hamarosan bezárják, és vannak még kint várakozók. Át kell adni a terepet.

De azért miután beírta a jegyet, úgy tűnt, van időnk valami egészen másra: bőrgyógyászati tanácsadásba kezdett, arcom állapotáról kezdett beszélni, annak okairól, és a rendbe hozás lehetőségeiről. És mindezt hosszabb ideig, mint a szigorlatom. Pedig ha ehelyett inkább néhány kérdéssel megmozgatta volna a fantáziámat, akkor lehet, hogy eszembe jutottak volna még dolgok a témával kapcsolatban. Így aztán kisétáltam az ajtón egy hármassal, viszont felvértezve a kapott hasznos tanácsokkal, hogy mit ehetek és mit nem, továbbá mit tehetek bőröm szépségéért. Ezek után a legjobb már csak az volt, hogy ekkor jött az info, miszerint nem kell annyira sietni, mert van éjszakai portás, és nyugisan lehet szigorlatozni. Én voltam az egyetlen „szerencsés”.  Hát első nekifutásra ennyi jutott eszembe. Próbálja mindenki levonni maga számára a tanulságokat.

Lehet, hogy én csináltam valamit rosszul. Nem voltam elég rutinos, és sokszor jól informált sem. Időnként pedig muszáj kicsit szemtelennek és erőszakosnak lenni. Sebaj, évek multával gondolom pozitív érzésekkel fogok visszaemlékezni a „felejthetetlen egyetemi évekre” és a felejthetetlen eseményekre, amelyek akkor nagyon is dühítők voltak.”