„Bő egy évvel ezelőtt annyit tudtam, hogy felvettek a Gutenberg Könyvesiskolába, azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy ez lesz a legmeghatározóbb iskolaévem azóta, hogy megtanultam írni-olvasni. Valószínűleg olyan is fogja olvasni ezt, akinek az előbbi kijelentés nagyon jólesik majd, de nem ezért írtam le. Nem írnám, ha nem így lenne. Tavaly augusztus elején eléggé el voltam keseredve, mert teljesen kiábrándultam a suliból, ahova szeptember óta jártam. A vizsgáim egy része nem sikerült, így azokat a tárgyakat újra fel kellett volna vennem a második évben az aktuálisak mellé. Nem tetszett az iskola légköre sem (médiasuli, sajtótech. szak), az újságírásból jóformán teljesen kiábrándultam, a szaktársak és a tanárok hozzáállása sem dobott fel túlzottan. (Az őszintébbje megmondta, hogy az ott szerzett papírral gyakorlat hiányában semmire se megyünk pályakezdőként.) Lépni kellett onnan, méghozzá sürgősen, kvázi elhagyni a (számomra legalábbis) süllyedő hajót. Csak azt nem tudtam, mihez is kezdjek most, két félbehagyott sulival a hátam mögött. (…)

Augusztus közepén anyám kiszúrta a Népszabadságban a Gutenberg Könyvesiskola hirdetését, én pedig megnéztem a honlapjukat. Volt ott egy csoportkép valamelyik előző évfolyamról: egyenpólóban feszítettek, azt hittem, egész évben hordaniuk kell, kicsit húztam a számat, de úgy voltam vele, ennyi bőven belefér, másrészt meg nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármin is fanyaloghassak. Így hát írtam nekik egy e-mailt és 14.-én már mentem is felvételi beszélgetésre. (…)

Bementem az iskolába, ahol későbbi osztályfőnököm fogadott mosolyogva. (Ő is ide járt jó 10 éve, szóval diák- és tanárszemmel egyaránt tudja szemlélni a sulit, ami elég egyedülálló.) Nem sokkal később az igazgatónő (ő könyvker-tanár is) társaságában bevonultunk az egyik terembe felvételi beszélgetésre (én csak faggatósdinak hívom). ¾ órát beszélgettünk, én őszintén elmondtam, hogy két sulit is félbehagytam korábban, szerencsém volt, nem ez alapján ítéltek meg és egy héten belül megjött a pozitív válasz az általam címzett borítékban. A beiratkozás elsején volt, hétfőn, negyedikén pedig az első tanítási nap. Először a Kossuth Kiadó igazgatója mondott ünnepi beszédet, majd valami pszichológus próbálta velünk közösen megfejteni, ,,mit ad nekünk ez a közösség és mit adunk mi –személy szerint- a közösségnek’’. Aztán a nap végén körbeültünk és memória-játék szerűen el kellett mondanunk egymás neveit – aki utoljára következett a sorban, annak kellett leginkább összeszednie magát, bár nem is, mert a kör többször végigment. Arra nem emlékszem, milyen órákkal kezdtünk, arra viszont igen, hogy a legtöbb tanárt egy csapásra megkedveltem, de nem sokkal később a többieket is. Azért is meglepő, hogy ilyeneket írok, mert az előző sulikban a tanárok elenyésző hányadát kedveltem csak, míg itt előbb-utóbb mindenkit. (…)

Igazából egyetlen dolog döbbentett csak meg egész évben: a művtöri dolgozatok!  Év elején írtunk egy szintfelmérőt, nagyjából hat oldal terjedelemben. Ez még rendben is lett volna, de ugyanilyen volt az első dolgozat is, ami nekem egyes lett. Nem a legjobb így indítani, az ugye sejthető… Félév végére korrigáltam: enyém lett a legjobb átlag. Mit mondjak, ezt se hittem volna. Szerettem a legtöbb órát, amit kevésbé, azon meg rejtvényt fejtettem meg verseket írtam (ahogy ezelőtt és ezután bármely más suliban is). A gyakorlatok nagyjából a tanév harmadát teszik ki,  60 órában. (…)

A gyakorlatok között volt az elméleti oktatás, számomra a legjobbak az irodalomórák voltak (külön magyar- és világirodalom), de a többin is hallottam olyat, ami érdekelt (leginkább könyvkeren). Minden tárgyból negyedéves dolgozatokat írtunk, ezekből állt össze a félévi és az év végi jegy. A második gyakorlaton az Írók Boltjában voltam, amit sznob és elit helynek tartottam, de szerencsére az ott töltött – esetemben újra csak - másfél hét rácáfolt az előítéleteimre. Bele is futottam pár íróba, pl. Vámos Miklósba kétszer is. Első alkalommal aláírást is kértem tőle. A dolgozók jófejek voltak, és az sem utolsó szempont, hogy egyórás ebédszünet volt, ellentétben a többi bolttal, ahol ez csak fél óra. Az is jó volt, hogy itt nem egymagamban voltam, mint előző alkalommal, hanem két másik osztálytárssal együtt. A munka legnehezebb része az volt, amikor le kellett pakolni egy könyvespolcot, majd jó alaposan letisztítani. Egyébként meg a vevőkkel kellett foglalkozni. Alapvetően jópofa volt ez a két hét is. Aztán december elején jött a harmadik gyakorlat, ami csak egy hetes volt, viszont elintézték nekünk, hogy pénzt is kapjunk érte, ugyanis nemcsak gyakorlat volt, de egy diákszövetkezet révén diákmunka is: a legtöbben egészen Karácsonyig dolgoztunk. (…)

A téli szünet kerek egy hónapig tartott, december 8.-tól január 8.-ig. (...) Az utolsó sulinapon volt egy nagyon jó hangulatú osztálykarácsony-féleség (ajándékozás nem), volt forralt bor meg süti, sőt egy osztálytárs jóvoltából élőzene is. Januárban nem volt gyakorlat, helyette inkább elmélet és - félév lévén - dolgozatok, január legvégén pedig a féléves jegyek lezárása, félévi értesítők kiosztása. Kaptam jutalompólót – meghökkentő ilyet írni magamról, mert még sosem kaptam jutalmat egy suliban sem -, ami a tavalyi évfolyam könyvfesztiválos pólója volt. Ekkor mondták, hogy az idei könyvfesztiválra (...) tervezhetnénk pólómintákat, én terveztem is, meg még ketten rajtam kívül, végül a fesztivál szervezősége önhatalmúlag úgy döntött, egyiket se használja fel, szóval kár volt annyi időt meg energiát feccölnünk bele. (...)

Február elején jött egy újabb gyakorlat, én a Millennium Könyvesházban voltam, ott, ahol az ofőnk férje, Gergő is dolgozik (ő is ott érettségizett, ahol én). Kicsit talán elszemtelenedtem addigra, ugyanis volt, hogy az egész napot olvasással töltöttem (ilyen ezenkívül csak a bécsi gyakorlaton volt), de szó szerint az egészet: odaértem reggel, leültem olvasni, félidőnél elmentem ebédelni és aztán olvastam tovább, amíg le nem telt a munkaidőm. De baromi aranyosak voltak, egy rossz szavam se lehet, mert ezt is tolerálták. (…) Március közepén pedig már jött is a bécsi gyakorlat, amire – mint utaltam rá - engem is kiküldtek, bármennyire hadakoztam ellene (jó, ezt inkább csak képletesen kell érteni, ha szó volt is hadakozásról, az csakis a német miatt volt). Előtte bejártam pár németórára, ahol pár színegyes dolgozaton kívül nem sokat tudtam felmutatni és ők mégis bíztak bennem (meg az angoltudásomban) annyira, hogy engem választottak. Ezért a bizalomért nem lehetek elég hálás.

Szóval Bécsben… Olyan volt előtte, mint egy nagyon hosszú csúszda tetejéről lenézni a mélybe mielőtt lecsúsznál. Utána meg olyan volt, mint a csúszda aljára érve visszanézni: nahát, baromi rövid volt, csússzunk még egyszer.:) Holott előtte baromi hosszúnak és meredeknek tűnt. Karinthy írta egyszer, hogy az emberek rosszul mérik az időt, mert egy adott esemény közben lejátszódó időérzékelésünk nem a ténylegesen átélt időn alapszik, hanem az átélés sebességén. Na, ezt így visszaolvasva én sem értem pontosan.:) Szóval, nem a valós idő számít, hanem az átélés sebessége: ezért tűnhet pár perc akár óráknak is adott esetben - vagy fordítva. Szóval március 18.-án vasárnap indultunk, 3 órás vonatút után érkeztünk meg Bécsbe. Némi kavarodás után megtaláltuk a panziót. Sokkal jobb volt, mint amire számítottunk, mert előzetesen mesélt róla az igazgató és úgy fejezte a be a mondatot, hogy ,,… viszont van melegvíz!’’ De ennél azért jobb volt a helyzet. (…)

Az első munkanapon hamar odaértem a boltba (9:30-ra kellett mennem), nagyon kedvesen fogadtak. Igazából végig úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, mert mindenkinek megvolt a maga helye és feladata a boltban, szóval munkát adni nem túl gyakran tudtak, ha mégis, akkor az inkább ilyen alibi munka volt, vagyis nem azért adták, mert fontos volt, hanem azért, hogy csináljak valamit. Ez mondjuk engem nem zavart, jól elvoltam munka nélkül is, olvastam sokat. A bolt neve British Bookshop volt, csak angol nyelvű könyveket tartottak, aminek én nagyon örültem. Németül szinte egy szót se szóltam a 2 hét alatt, angolul viszont annál inkább! Bárhova is mentünk, szinte végig én beszéltem. Pár nap után felfedeztünk egy nagyon jó pizzériát közel a panzióhoz. (…) Onnantól kezdve szinte mindennap ott vacsoráztam. Jó volt, mert 20 perc alatt készül el a pizza, addig neteztem és mire elkészült, addigra visszamentem a pizzáshoz. 4-re általában visszaértem a munkából. Nem vettem ki ebédszünetet, mert azt le kell dolgozni náluk, úgyhogy inkább kibírtam evés nélkül azt a napi 6 órát. A többiek 5 felé értek vissza, pihentek, ettek ők is, aztán olyan fél 7 fele útnak eredtünk erre-arra és megnéztük a helyi nevezetességeket. (…) Hamar eltelt ez a 2 hét, annyi biztos.

(Következett a) ...gyakorlat a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Csütörtöktől vasárnapig reggel 8-tól este 6-ig ott kellett lennünk. Elsőre nagyon hosszúnak tűnt ez is, utólag visszatekintve viszont hamar elszállt. Fő feladatom az idegen nyelvű előadások alatt használt tolmácsgépek kiosztása és visszaszedése volt: egyszerű meló és hamar telik az idő. Vasárnap kaptunk tortát jutalomból. Na jó, csak egy fél tortát: a többi a szervezőké volt. Aztán 2 nap szünet jött, majd kétnapos osztálykirándulás Bécsbe. Hova máshova, ugye… Első nap Győrben aludtunk, vagyis inkább buliztunk. Ezután egy Lapos nevű helyre mentünk, hát… a név kötelez: tényleg lapos buli volt. Másnap fél nyolckor reggeli, aztán különbusszal irány Bécs. Bécsben az osztály elég sok részre szakadt, mindenki ment amerre látott. (…) Négykor indult vissza a busz, fél nyolcra ért a Délihez.

Aztán egészen május végéig nem történt semmi említésre méltó: suli volt csak, minden tárgyból haladtunk előre gőzerővel, hogy a végére érjünk a tananyagnak, mire jönnek a vizsgák. Legelőször az irodalom írásbelik - ha jól rémlik, május 21.-én írtuk őket. Összevont teszt magyar- és világirodalomból. Kicsit aggasztott, hogy a kötelezők töredékét olvastam el (30-35 könyvből 4-et, 5-öt) időhiány és lustaság okán - de ez csöppet sem jelenti azt, hogy nem érdekelnek! Még évközben megfogadtam, hogy nyáron elolvasom a maradékot is. (Az volt a baj, hogy legtöbbször egész más könyveket vettem ki a könyvtárból, mint amik föl voltak adva - azok épp jobban érdekeltek – vagy nem lehet kikölcsönözni őket!) Szóval aggódtam, mint utóbb kiderült, alaptalanul: enyém lett az egyetlen ötös. Ennek nagyon örültem. Aztán újra suli, egészen 25.-ig. Utána pár nap pihi, de 30.-án a 78. Ünnepi Könyvhét sajtótájékoztatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ez az áprilisi Könyvfesztivállal ellentétben a kortárs magyar irodalmi felhozatalt hivatott bemutatni, több, mint 300 könyv jelent meg erre az alkalomra. Én a Váci utcai információs pultba kerültem két osztálytársammal, másik három ember pedig a Vörösmarty téribe. Jó volt, mert nem volt főnökünk, akkor mentünk szünetre, amikor csak akartunk, nem szabta meg senki - viszont folyamatosan figyelték a munkánkat. De nem volt ránk panasz, olyannyira, hogy a végén kijelentették, mi voltunk az eddigi legjobb csapat. (…)

Egyébként a suli hiányzik - már most. Engem is meghökkentett, hogy ezt érzem. Nyár elején-közepén, amikor reggel diákmeló után odaértem az Árpád-hídhoz (ahonnan a buszom indul és ahol a suli is van), mindig volt egy órám az első buszig és sétálgattam a suli környékén, de volt, hogy leültem a suli lépcsőjére és a melóból megmaradt pizzás csigát majszolgattam kólával. Még gondoltam is arra, milyen ciki lenne, ha megjelenne az iskolatitkár, aki igen korán kel és meglátna így, borostásan meg minden. OK, korán kel, de, hogy reggel 4 és 5 között felbukkan a sulinál, attól talán nem kell tartanom. (De vajon jó szó ez ide? Nem tartottam ettől, sőt örültem volna, ha bárki ismerős felbukkan.)

Durva, hogy úgy nosztalgiázok az elmúlt éven, mintha nem 2 és fél hónapja, hanem 2 és fél évtizede ért volna véget! Azóta persze voltam benn párszor és segítettem pakolni, amiért kaptam egy újabb pólót, a kettővel korábbi évfolyamét, de esküszöm, nem ezért tettem!  Gutis bögre nincs? A bögréket is gyűjtöm!  Nekem baromi fontos a köztük eltöltött egy év. Ha csak egy ember van – márpedig íme, van!- akire ekkora hatással volt ez az iskola, akkor már megérte, ebben biztos vagyok. De szerencsére nem én vagyok az egyetlen. Nagyon sokkal tartozom nekik és remélem, ezzel az írással legalább egy töredéket vissza tudtam adni. Azt is remélem, hogy lesz, akinek ez a ,,szösszenet’’ kelti fel az érdeklődését a Guti iránt. Ha ezek teljesülnek, akkor ez sem hiábavaló."